Mert azt tartom,
hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá
lesz rajtunk. Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. A teremtett világ ugyanis a
hiábavalóságnak vettetett alá, nem önszántából, hanem az által, aki alávetette,
mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a
romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. Hiszen tudjuk, hogy az egész
teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig. De nem csak ez a világ, hanem
még azok is, akik a Lélek első zsengéjét kapták, mi magunk is sóhajtozunk
magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására. Mert üdvösségünk reménységre
szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység; hiszen amit
lát valaki, azt miért kellene remélnie? Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor
állhatatossággal várjuk.
Róm 8.18-25
Youtube: megnyitás
Hang: megnyitás
A világ ugyan várja
Isten eljövetelét és az örömhírt, ugyanakkor az emberek sokszor vagy nem
fogadják el az evangéliumot, vagy a hívők lelepleződését, egyenesen bukását lesik. Ennek ellenére hirdetnünk kell az örömhírt,
függetlenül a hallgatóság fogadókészségétől.
A világban ért
megpróbáltatásokat Isten gyermekeiként el kell viselnünk. De ez a szenvedés
össze sem hasonlítható Isten dicsőségével. S valóban szükséges a lepel, amely
ezt a dicsőséget takarja, hiszen Isten teljességét ebben a halandó testben nem
tudnánk elviselni.
A teremtett világ
hiábavalóságoknak van alávetve: ki van téve természeti elemeknek, öregedésnek,
betegségeknek. Az Ige alapján azonban élő reménységünk van arra, hogy meg
fogunk szabadulni. De ahogy Ábrahám sem érte meg, hogy Isten nagy néppé teszi
leszármazottait, mi sem feltétlenül látjuk meg minden reményünk beteljesedését.
Ez azonban ne törje meg hitünket, hiszen ilyen helyzetben is tudnunk kell
áldani Istent, és megtartani reménységünket.