Minden élet egy
út, ami valahol elkezdődik, és valahol véget ér. Közben pedig az útelágazások
olyan helyzetet teremtenek, ahol szabadon dönthetünk ugyan a sorsunkról, de
Isten – a mi kérésünkre – útba igazít, kiemelve minket ezzel az élet és a
korszellem sodrásából.
Jövőnk tehát
nem a véletlenen múlik: a bölcs ember útját Isten vezeti, a sodródót hamis
értékrendek távolíthatják el rendeltetésétől.
Bölcs dolog
valódi értékek mentén haladni, hiszen az értelmes élet az ember önbecsülését is
javítja.
Az ember
teremtettségénél fogva vágyvezérelt, hisz a célok és tervek is mind vágyakból
születnek. Fontos azonban, hogy Istenre tekintsünk – célra tartsunk –, hisz így
vágyaink Isten terveihez igazodnak. Bár az előttünk álló út nem mindig tűnik
örömtelinek, Isten Szentlelke átsegít a nehézségeken.
Isten nem feltételezi,
hogy mindent tudunk. Szívesen megválaszolja a legjelentéktelenebbnek tűnő
kérdéseinket is! Kérdezni nem szégyen, nem csorbítja a méltóságunkat. Sokkal
bölcsebb dolog Istentől tanácsot kérve dönteni, mint csupán rutinból emberi
logikánkra hallgatni. Érzelmeink becsaphatnak minket, hamis valóságot
mutathatnak. Kérdezzük Istent, ő tudja, mi a valóság!
A válaszokra
sokszor várni kell, de a tudatlanságból elkövetett hibák sokkal több
veszteséget okoznak, mint a várakozás. Már a tudatlanság beismerése is
nyereség, az első lépés a cél felé.
Az Újszövetség arról szól, hogy
hit alapján megkapjuk az új élet ajándékát, örökségét. Nem mi dolgoztunk meg
érte, mégis a miénk lesz a végrendelkező halála után. Az Ószövetségben állatok
vére kellett ahhoz, hogy a szövetség életbe lépjen, az Újszövetségben Jézus
halálának a következménye, hogy örökösök lehetünk. Feltámadása után
örököstársként belép a kapcsolatba.
Örökségünk egy részét a
Szentlélek már ezen a földön feltárja előttünk: meglátjuk saját bűnösségünket,
Krisztus váltságát és a minket körülvevő, kézzelfogható gyülekezetet. Személyre
szóló örökségünk része a megtartás is, valamint a legnagyobb ajándék: hogy
átvisz az életen az örökkévalóságba, ahol helyet készít nekünk.
Amikor a következőkre rátérek, nem dicsérhetlek
titeket, mivel nem javatokra, hanem károtokra jöttök össze. Mert először is azt hallom, hogy amikor összejöttök a gyülekezetben,
szakadások vannak közöttetek, és ezt részben el is hiszem. Mert szükséges, hogy legyen közöttetek szakadás is, hogy a kipróbáltak
nyilvánvalókká legyenek közöttetek. Amikor tehát összejöttök egy
helyre, nem lehet úrvacsorával élni, mert az evésnél mindenki a
saját vacsoráját veszi elő, és az egyik éhezik, a másik pedig megrészegedik. Hát nincsen házatok, hogy ott egyetek és igyatok? Vagy megvetitek az Isten
gyülekezetét, és megszégyenítitek azokat, akiknek nincsen? Mit mondjak erre?
Dicsérjelek ezért titeket? Nem dicsérlek. Mert én az Úrtól vettem, amit
át is adtam néktek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott,
vette a kenyeret, és hálát adva megtörte, és ezt mondotta: „Vegyétek, egyétek,
ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én
emlékezetemre.” Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt
mondta: „E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer
isszátok az én emlékezetemre.” Mert valamennyiszer eszitek e
kenyeret, és isszátok e poharat, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljön. Azért, aki méltatlanul eszi az Úr kenyerét, vagy issza az Úr poharát,
vétkezik az Úr teste és vére ellen. Vizsgálja meg azért az ember
önmagát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból. Mert aki úgy eszik és iszik, hogy nem becsüli meg az Úrnak testét,
ítéletet eszik és iszik önmagának. Ezért erőtlenek és betegek
közöttetek sokan, és ezért halnak meg számosan. Mert ha mi magunk ítélnénk meg önmagunkat, nem esnénk ítélet alá. De amikor az Úr ítél minket, akkor nevel, hogy a világgal együtt el ne
vesszünk. Azért tehát, testvéreim, ha evésre egybegyűltök, várjátok meg
egymást. És ha valaki éhes, otthon egyék, hogy ne ítéletre jöjjetek
össze. A többiről majd akkor rendelkezem, ha hozzátok érkezem.
Az úrvacsora egy titok, ahogy
maga Jézus küldetése, szolgálata is az volt. Bár próféciák jelezték
eljövetelét, annak idejét és módját csak Isten tudta pontosan.
Mi, emberek azt gondoljuk, a
titkokat meg kell fejteni, de minél mélyebbre ásunk, annál távolibb a megértés.
Jézus az utolsó (úr)vacsoránál
akkor még felfoghatatlan, érthetetlen dolgokat osztott meg a tanítványokkal:
elmondta, hogy mi fog történni. Majd a kenyér megtörése után arra biztatta
őket: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”.
Az úrvacsora szent és
sérthetetlen. Azért adta Isten, hogy a világ emlékezzen arra, ami azon
az éjszakán történt. Az úrvacsora nem egy lakoma, hanem emlék egy olyan csodára
(a megváltásra), amit fel sem tudunk fogni. Jó alkalom arra, hogy magunkba
nézzünk, megvizsgáljuk magunkat, hisz lelkünk állapotától függően áldást vagy
átkot vehetünk vele.
Az önvizsgálat lényege, hogy
felismerjük azokat a dolgokat az életünkben, amik eltakarják előlünk Istent.
Amikor ezeket bűnként megvalljuk, leesnek a leplek, és Isten szabadságot tud
adni.
A bűn homálya az ellenségnek
kedvez. Rendszeres önvizsgálat és bűnbánat mellett azonban nem kell ítéletre
mennünk, hisz Jézus váltsága egy előrehozott ítélet bűneink bocsánatára.
Úrvacsora alkalmával erre emlékezünk: a bor és a kenyér a megváltás jelei, a
megtört testre és a kiontott vérre mutatnak.
Mikor Jézus a földre jött,
kikerült a mennyből az, aki soha nem volt a mennyen kívül. Vér keringett az
ereiben egy szellemi lénynek. Értsük meg, mekkora szeretet dolgozott értünk,
értékeljük az úrvacsorát!