„Abban az órában odamentek a
tanítványok Jézushoz, és megkérdezték tőle: „Ki a nagyobb a mennyek
országában?” Jézus odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, és ezt mondta: „Bizony, mondom
néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem
mentek be a mennyek országába. Aki tehát megalázza magát, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb
a mennyek országában. És aki befogad egy ilyen kisgyermeket az én nevemben, az
engem fogad be. Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, akik hisznek bennem,
jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tenger mélyébe vetik. Jaj a világnak a botránkozások
miatt! Mert szükséges, hogy botránkozások történjenek, de jaj annak az
embernek, aki megbotránkoztat.” „Ha a kezed vagy lábad botránkoztat meg téged, vágd le, és
dobd el magadtól: jobb neked ha csonkán vagy sántán mégy be az életre, mint ha
két kézzel vagy két lábbal vettetel az örök tűzre. Ha pedig a szemed botránkoztat
meg téged, vájd ki, és dobd el magadtól: jobb neked, ha félszemmel mégy be az
életre, mint ha két szemmel vettetel a gyehenna tüzére.”” Máté 18,1–9
Ki a nagyobb? – kérdezik Jézustól a tanítványok. Versengenek,
mert még mindig nem értik, hogy a nagyságot Isten országában egészen másképp mérik:
aki szolgál, az a legnagyobb. Kérdésük gyerekes vitatkozásnak tűnik, Jézus
mégis éppen egy gyermeket állít eléjük példaként. Ha olyanok nem lesznek, mint
egy kisgyermek, nemhogy előkelő helyet nem szereznek majd, de egyáltalán nem
mehetnek be a mennyek országába.
A gyermeki hit nem életkor függvénye. Nem ártatlanságot, hanem
tanulni vágyó hozzáállást, csillogó szemeket jelent. Szomorú, ha valakiben
nincs meg ez a hit, az viszont egyenesen tragikus, ha valaki miatt más
elveszíti ezt a gyermeki nyitottságot. Ez történik, ha befogadás, elfogadás helyett
méricskélünk, példamutatás helyett félrevezetünk másokat. Jézus ezt
botránkoztatásnak nevezi, és szuggesztív képeket használ, hogy megértesse,
létfontosságú küzdenünk ellene. Minden pozíciónál fontosabb, hogy követhető
példákká váljunk – akár radikális döntések árán is.
Minden ember számára és minden életkorban más és más
számíthat örömhírnek. A gyereknek például egy második csoki, a szülőnek
gyermeke egészsége. Ezek azonban csak átmenetileg okoznak örömet.
Istennek olyan örömhíre
van, ami nem múlik el, s újra meg újra örömmel tölt el minket. Ez nem más, mint
a Megváltó eljövetele, s általa kapott üdvösségünk. Krisztus a mi bűneinkért
halt meg, hiszen minden ember bűnös, nincs egy sem, aki ne vétkezett volna.
Jézusnak meg kellett
születnie, hiszen emberformát öltve jobban tudunk azonosulni Vele. S meg
kellett halnia, hiszen csak így van üdvösségünk. Isten egyszerre igazságos és
maga a szeretet. S mivel az ember bűnös, ítélet alatt van. Az Atya azonban nem
akarta, hogy szeretett teremtménye, az ember, vétkei miatt kárhozatra jusson.
Elküldte hát egyszülött Fiát, Jézust, aki maga az Igazság és az Élet, s általa
megbocsátást nyerhetünk bűneinkért. Szabadságunk lehet Krisztusban, nem kell,
hogy bűneink, félelmeink vagy függőségeink rabszolgájaként éljünk. Nyitott
szívvel és elmével olvassuk hát a Szentírást, s ha Jézus kopogtat, engedjük be.
Ha Őt elfogadjuk, utat fog mutatni nekünk, s életünk megváltozik. Keressük Őt
folyamatosan, s nyissuk ki neki az ajtót. Fogadjuk be szívünkbe, hiszen ezzel
egy életen át tartó örömet vehetünk magunkhoz.
„Más példázatot is mondott nekik: „Hasonló a mennyek országa ahhoz
az emberhez, aki jó magot vetett a szántóföldjébe. 25De amíg az emberek aludtak,
eljött az ellensége, konkolyt vetett a búza közé, és elment. 26Amikor a zöld vetés szárba
szökött, és már magot hozott, megmutatkozott a konkoly is. 27A szolgák ekkor odamentek a
gazdához, és azt kérdezték tőle: Uram, ugye jó magot vetettél a földedbe?
Honnan van akkor benne a konkoly? 28Ellenség tette ezt! - felelte nekik. A szolgák erre
megkérdezték: Akarod-e, hogy kimenjünk, és összeszedjük a konkolyt? 29Ő azonban így válaszolt:
Nem, mert amíg a konkolyt szednétek, kiszaggatnátok vele együtt a búzát is. 30Hadd nőjön együtt mind a
kettő az aratásig, és az aratás idején megmondom az aratóknak: Szedjétek össze
először a konkolyt, kössétek kévébe, és égessétek el, a búzát pedig
takarítsátok be csűrömbe.”” … „Ekkor elbocsátotta a sokaságot, és bement
a házba, tanítványai pedig ezzel a kéréssel fordultak hozzá: „Magyarázd meg
nekünk a szántóföld konkolyáról szóló példázatot.” 37Ő pedig így válaszolt nekik:
„Az, aki a jó magot veti, az Emberfia, 38a szántóföld a világ, a jó mag a mennyek országának fiai, a
konkoly a gonosz fiai, 39az ellenség, aki elvetette a konkolyt, az ördög; az aratás
a világ vége, az aratók pedig az angyalok. 40Ahogyan tehát a konkolyt összegyűjtik és megégetik, úgy
lesz a világ végén. 41Az Emberfia elküldi angyalait, és összegyűjtenek országából minden
botránkozást okozót és gonosztevőt, 42és a tüzes kemencébe dobják őket: ott lesz majd sírás és
fogcsikorgatás. 43Akkor majd az igazak fénylenek Atyjuk országában, mint a nap. Akinek van
füle, hallja!””
Jézus ezzel a példázattal
napjaink életterét is leírja, hiszen sokszor nem értjük, hogy Isten miért
hagyja a gonoszságot elharapózni a világban.
A válasz ebben az
Igeszakaszban tárul elénk. A világban a hívők, akik Jézushoz tartoznak, s azok,
akik a másik urat választották, egymás mellett élnek - ahogy a búzamezőn a
konkoly is a haszonnövény mellett. A magokba bele van kódolva, hogy mi fog
kinőni belőlük, nem mindegy tehát, hogy mit szórunk el a szántóföldön. A jó
gazda munkatársaival előkészíti a talajt, s elveti a jó magokat. Az ellenség
azonban titkon elszórja a konkoly magjait is, hogy kárt okozzon a gazdának.
Ezután a két növény együtt növekszik. A gazda nem hagyja magára a vetést,
azonban nem húzza ki a konkolyt, hiszen akkor az magával rántaná az értékes
búzát is. Ehelyett aratás után szétválogatja a kettőt: az egyik a tűzre, a
másik pedig a gazda csűrjébe kerül. Ugyanígy hagyja Isten a kétféle embert is
egymás mellett élni. A különbség csupán annyi, hogy amíg a konkoly nem válhat
búzává, addig Isten kegyelméből a gonoszt követő emberek bármikor megtérhetnek,
s az Atya búzájává válhatnak. Urunk minél több búzát szeretne begyűjteni, ezért
időt ad az embereknek a változásra. Így várat még magára a mennyei aratás, az
Ítélethozatal, amelynek idejét csak és kizárólag az Atya tudja.
„Amikor Jézus ezt
megtudta, eltávozott onnan. Sokan követték; ő meggyógyította mindnyájukat, és meghagyta nekik: ne fedjék
fel, kicsoda ő, hogy beteljesedjék, amit Ézsaiás prófétált: „Íme, az én szolgám, akit
kiválasztottam, akit én szeretek, akit kedvel a lelkem! Lelkemet adom neki, és
igaz ítéletet hirdet a népeknek. Nem szít viszályt, és nem kiáltoz, senki sem hallja hangját
az utcákon. Megrepedt nádszálat nem tör el, és füstölgő mécsest nem olt ki, míg
győzelemre nem viszi az igaz ítéletet. És az ő nevében reménykednek majd a népek.””
Jézus mindenkinek
feltette a kérdést: „Akarsz-e meggyógyulni?”
Vajon mi mit válaszolnánk
erre?
Az ember három síkon
betegedhet meg:
testileg: kellemetlen bármiféle kín,
betegség. Általában elmegyünk vele orvoshoz. Nem a legjobb helyzet, de nem is
kell miatta szégyenkeznünk.
lelkileg: egy lelki betegség sokkalta
nagyobb nyomást és szenvedést jelent, mint a legnagyobb pofon.
szellemileg: Isten adta nekünk
szellemünket, így táplálni is Ő tudja a Szentlélek által. Ehhez azonban
kapcsolatban kell lennünk vele, akarnunk kell gyógyulni.
A betegségben
szenvedőknek nem kell szégyellniük magukat, az egészségeseknek pedig nem szabad
őket vizsgálnia, megítélni. A betegeknek akarniuk kell gyógyulni, az
egészségeseknek pedig imádkozni kell értük. Akármilyen síkon is beteg az ember,
az okát mindig érdemes megtalálni, hiszen a gyógyulást a kiváltó ok
megszüntetése jelenti. Jézus Krisztus a mi gyógyítunk, hívjuk Őt bármikor
segítségül. Azt azonban ne felejtsük el, hogy Isten dönti el, hogy meggyógyít-e
valakit vagy sem, s ha igen, mikor és milyen módon. Az ima nem egy gyógyító
automata, hanem kapcsolat Istennel.
A betegség tehát nem
szégyen, az egészség pedig nem isten.
A mi Urunk kegyelmes és
irgalmas Isten, a „megrepedt nádszálat
nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja ki...” Legyen ez a mi
bátorításunk és vigasztalásunk is egyben!
A munkatárs
egy olyan személy, aki együtt munkálkodó, támogató, szolgáló. Isten munkatársaivá
úgy válhatunk, ha szolgálatába állunk. Fontos szempont, hogy ne értékeljük túl
se munkánkat, se magunkat, hiszen minden elért eredményünk Istennek köszönhető!
Egymásra is tekintsünk úgy, mint Isten szolgálatában álló kollégák. A
gyülekezetet is építeni kell és szolgálni érte. A gyülekezet olyan, mint egy
feltört ugar, már fel van szántva, ugyanakkor sokat kell dolgozni azért, hogy
termést is hozzon. Minden munkafolyamat ugyanolyan fontos, hiszen a búzamező
sem hoz termést, ha csak szántani járnak ki rá. A szolgáló feladata nem az
uralkodás és a felülemelkedés, hanem az alázattal és Isten dicsőségére végzett
munka. Isten munkatársai pedig hatással vannak lelki növekedésünkre, velük
együtt műveljük lelkünk szántóföldjét. Nem a szolgálótársak személye a fontos,
hanem Isten munkája a szívünkben. Urunk az életünket ugyanúgy meg fogja mérni,
mint a gyülekezetünket. Ne legyünk hát restek Isten tetszésére együtt
munkálkodni!