Krízishelyzetben hajlamosak
vagyunk azt gondolni, hogy sosem kerülünk ki belőle. De segít felállni a
traumákból, ha tudatosítjuk: ezen a világon minden időleges, a legmélyebb és a
legmagasabb pontok sem állandóak. Jób megélte mindkettőt, bár nagyobb amplitúdóval,
mint a legtöbben.
Három nagyszerű barát állt Jób
mellé, de nem tudtak segíteni, mert nem náluk volt a válasz. Itt csak Isten
segíthetett. Jób helyzetében az jelenti a fordulópontot, amikor ezt felismeri.
Az isteni bölcsesség, az igazság, az őszinteség segít a sárban lévőnek, nem a
feddés.
Nem érdemes sokáig a gödörben
maradni, mert az idő hihetetlenül gyorsan elsuhan. Jó minél előbb őszintén
feltenni magunknak a kérdést: hogyan kerültem ide, és hogyan juthatnék ki? Az
áldás nem azt jelenti, hogy minden nehézséget kikerülünk, a nehézségekből való
szabadulás által azonban olyan istenismerethez juthatunk, amelyet maga Jób fogalmaz
meg a leghitelesebben: „Eddig még csak hírből hallottam rólad, de most saját
szememmel láttalak.”
„Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld
ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok
azokért, akik üldöznek titeket, hogy legyetek mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza napját
gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak. Mert ha azokat szeretitek,
akik titeket szeretnek, mi a jutalmatok? Nem ugyanezt teszik-e a vámszedők is? És ha csak atyátokfiait
köszöntitek, mennyivel tesztek többet másoknál? Nem ugyanezt teszik-e a
pogányok is? Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes.”
A
világ tele van gonoszsággal, az életünk bántással, fájdalommal. Az Ige pedig
tele van a megbocsátásról szóló tanítással. Nem kerülhetjük ki ezt a témát,
bármennyire is nehéz szembenézni vele.
Az
Úr Jézus az alapigénkben rögtön kimondja, hogy „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek
titeket.” Erre mi rávágjuk, hogy „Uram ez lehetetlen!” Nélküle tényleg az.
A harag, a megbántottság egy lassú méreg, mely lassan elsorvaszt bennünket.
Isten azonban megtaníthat minket arra a szeretetre, ami az Ő szívében van, és
ami elvezet minket a megbocsátáshoz. Ez a szeretet nem rója fel a rosszat,
mindent elfedez, mindent remél. Feltétel nélküli és soha nem fogy el. Ha
megértjük az Isten szívében lakó szeretetet, kicsit bepillantást nyerünk a Mennybe.
A haragnak nincs többé ereje felettünk, a méreg pedig eltűnik szívünkből.
Képesekké válunk a megbocsátásra. Ez nem csak a mi életünket fogja
megváltoztatni. Környezetünk sokszor „teszteli”, hogy Isten gyermekeként mit
bírunk még ki, meddig mehetnek el, mikor mondjuk ki, hogy ezt már nem lehet
elviselni. Figyelik beszédünket, cselekedeteinket. Ha látják bennünk az isteni
szeretetet (agape), felkapják a fejüket. Hitelesek leszünk a szemükben (hiszen
amit mondunk, és amit teszünk, az összhangban van) és megérzik az örömüzenet
lényegét, Isten kegyelmét. Isten szeretete elkezd történelmet írni az ő
életükben is.
Soha
nem az a kérdés, hogy Isten erősebb-e a világ összes kegyetlenségénél, hanem
az, hogy az Ő Szelleme bennünk él-e, és ezáltal tud-e hatni elsősorban ránk,
majd rajtunk keresztül a környezetünkre?
Isten adja meg nekünk a bátorságot, hogy minden
nap bele tudjunk nézni a tükörbe, amiben megláthatjuk szívünk állapotát, és ha
szükséges legyünk készek a változásra. Először a mi szívünknek kell meglágyulnia
ahhoz, hogy az Úr rajtunk keresztül ellenségeink szívéhez is szólhasson.
Élt Úc földjén egy Jób nevű ember, aki
feddhetetlen és becsületes ember volt, félte az Istent, és kerülte a rosszat. Hét fia és három leánya
született neki. Hétezer juh, háromezer teve, ötszáz pár ökör és ötszáz szamár volt a
jószága, és igen sok szolgája volt. Ez az ember tekintélyesebb volt minden
keleti embernél. Fiai lakomát szoktak tartani odahaza, mindegyik a maga napján. Ilyenkor
üzentek három nőtestvérüknek, és őket is meghívták, hogy velük együtt egyenek
és igyanak. Amikor azonban a lakoma napjai sorra lejártak, értük küldött Jób, és
megszentelte őket úgy, hogy korán reggel fölkelt, és annyi égőáldozatot
mutatott be, ahányan voltak. Mert azt gondolta Jób: Hátha vétkeztek a fiaim, és
káromolták Istent szívükben. Így szokott tenni Jób minden alkalommal.
Nem várjuk, nem akarjuk
őket, a vészhelyzetek azonban előbb-utóbb megérkeznek az életünkbe. A
vészhelyzetek vészjóslók, magukban hordozzák a betegség, a nyomorúság, a
veszteség, akár a halál lehetőségét is. A kérdés az, hogy mit
teszünk, mit tehetünk a vészhelyzetek idején?
Ahogy Jóbot is, a szenvedés minket is
felismerhetetlenné tehet fizikailag és érzelmileg is, hiszen nehéz őket elviselni,
akár össze is roppanhatunk. Megfordulhat a fejünkben, hogy elveszettek,
elfelejtettek vagyunk. Jóbot azonban Isten akkor engedte ebbe a helyzetbe,
amikor jelleme már erős és fejlett volt, mélyen gyökerezett Istenbe vetett
hitében, amelytől még a legnyomorúságosabb időben sem fordult el. Isten pedig
ekkor is szerette őt. Jób a Kősziklára, Istenre támaszkodott, ezért nem tudta
őt a Sátán által gerjesztett vihar elsodorni. Fontos tehát emlékeznünk, hogy
noha a sziklát nem lehet a helyéről kimozdítani, ez nem jelenti azt, hogy nem
fogják viharok és csapások támadni, tépázni. Ha Isten felépíti a jellemünket,
ezek a viharok nem fognak minket sem elpusztítani, sőt, ezek lelki fejlődésünk
magasiskoláját jelentik. Ha érzékeljük a vihar jövetelét, gondoljuk végig, hogy
esetleg mi okoztuk azt, véletlenszerűen érkeztek, vagy egy tervszerű támadás
részét képezik. Bármelyik helyzettel állunk is szemben, Istenben bízva, erősen
kapaszkodva a Kősziklába, ezeket átvészelhetjük. Minden veszteségből fel lehet
állni, ahogy Jób is felállt az őt ért tragédiák után. Sőt! Isten ezután
bőségesen megáldotta őt. Isten ad gyógyulást és áldást, a veszteség utáni felépülés
folyamata pedig nem emberi kéz, hanem Isten érintése által megy végbe.
A lelki ajándékokra nézve pedig, testvéreim, nem
szeretném, ha tudatlanok lennétek. Tudjátok, hogy amikor pogányok voltatok, ellenállhatatlanul
vitt és sodort valami benneteket a néma bálványokhoz. Ezért tudtotokra adom, hogy
senki sem mondja: „Jézus átkozott”, aki Isten Lelke által szól; és senki sem
mondhatja: „Jézus Úr”, csakis a Szentlélek által. A kegyelmi ajándékok között
ugyan különbségek vannak, de a Lélek ugyanaz. Különbségek vannak a
szolgálatokban is, de az Úr ugyanaz. És különbségek vannak az isteni erő megnyilvánulásaiban is,
de Isten, aki mindezt véghezviszi mindenkiben, ugyanaz. A Lélek megnyilvánulása pedig
mindenkinek azért adatik, hogy használjon vele. Mert némelyik a Lélek által a
bölcsesség igéjét kapta, a másik az ismeret igéjét, ugyanazon Lélek által. Egyik ugyanattól a Lélektől a
hitet, a másik ugyanazon Lélek által a gyógyítások kegyelmi ajándékait. Van, aki az isteni erők
munkáit vagy a prófétálást kapta; van, aki lelkek megkülönböztetését, a
nyelveken való szólást, vagy pedig a nyelveken való szólás magyarázását kapta. De mindezt egy és ugyanaz a
Lélek munkálja, aki úgy osztja szét kinek-kinek ajándékát, amint akarja. Mert ahogyan a test egy, bár
sok tagja van, de a test valamennyi tagja, noha sokan vannak, mégis egy test,
ugyanúgy a Krisztus is. Hiszen egy Lélek által mi is mindnyájan egy testté
kereszteltettünk, akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok, és
mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg. Mert a test sem egy tagból áll, hanem sokból. Ha ezt mondaná a láb: „Mivel
nem vagyok kéz, nem vagyok a test része”, vajon azért nem a test része-e? És ha ezt mondaná a fül:
„Mivel nem vagyok szem, nem vagyok a test része”, vajon azért nem a test
része-e? Ha a test csupa szem, hol lenne a hallás? Ha az egész test hallás, hol
lenne a szaglás? Márpedig az Isten rendezte el a tagokat a testben, egyenként mindegyiket,
ahogyan akarta. Ha pedig valamennyi egy tag volna, hol volna a test? Így bár sok a tag, mégis egy a
test. Nem mondhatja a szem a kéznek: „Nincs rád szükségem”, vagy a fej a
lábaknak: „Nincs rátok szükségem!” Ellenkezőleg: a test gyengébbnek látszó részei nagyonis
szükségesek, és amelyeket a test tisztességtelen részeinek tartunk, azokat nagyobb
tisztességgel vesszük körül, és amelyek ékesség nélkül valók, azok nagyobb
megbecsülésben részesülnek: az ékeseknek azonban nincs erre szükségük. Isten
szerkesztette így a testet egybe: az alacsonyabb rendűnek nagyobb tisztességet
adva, hogy ne legyen meghasonlás a testben, hanem kölcsönösen gondoskodjanak
egymásról a tagok. És így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha
dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi. Ti pedig Krisztus teste
vagytok, és egyenként annak tagjai. Ezek közül pedig némelyeket először apostolokká rendelt az
Isten az egyházban, másodszor prófétákká, harmadszor tanítókká. Azután adott
csodatevő erőket, kegyelmi ajándékokat: gyógyításra, gyámolításra, vezetésre,
különféle nyelveken szólásra. Mindnyájan apostolok? Mindnyájan próféták? Mindnyájan
tanítók? Mindenkiben van csodatevő erő? Mindenki rendelkezik a gyógyítás kegyelmi ajándékával?
Mindnyájan szólnak nyelveken? Mindnyájan meg tudják azt magyarázni? De törekedjetek a fontosabb
kegyelmi ajándékokra. Ezen felül megmutatom nektek a legkiválóbb utat.
Pünkösddel nem tud mit kezdeni a világ, mert ehhez meg kell
érteni a karácsonyt és a húsvétot is. Felfoghatatlan, értelmezhetetlen dolgok
történtek ekkor: a tanítványok összeköttetésbe kerültek a mennyel. Ez megtörténik
ma is.
Az emberi lélek Isten Szelleme nélkül olyan, mint egy
gyönyörű úszómedence, amely sosem volt még feltöltve; mint egy tökéletes autó,
amelyből hiányzik a motor; mint egy különleges virágcserép magokkal, de
virágföld nélkül. Érezzük, hogy az élet több, mint amit megélünk belőle. Amikor
a Lélek elkezd betölteni, meggyőz a céltévesztésről, a bűn felismerésére vezet.
Megkapjuk „az irányító egységet”: szellemi kapcsolatba kerülünk Istennel, kinyílik
a világ. Mint amikor szemüveget kapunk: mindent élesen látunk, a maga
valójában.
A Lélek nem üres kézzel jön: mennyei ajándékokat hoz. Ezek
által azzá válunk, akinek Isten szánt minket, az isteni természet az életünk
része lesz, gyümölcstermővé válunk. Ezek az ajándékok eszközök, melyek
használatára a gyülekezet készít fel. Rendelkezünk tehát a csodával – de nem mi
vagyunk a csoda. A csoda számunkra természetfeletti, de a mennyben ez a
természetes.
Isten készségesen ajándékoz meg minket, ha nyitottak vagyunk.
Ő, aki a fiát adta, ne venné komolyan a felszerelésünket? Ellát örömmel,
reménnyel, türelemmel és minden szükséges eszközzel, amelyekkel másokat előrébb
vihetünk.
A nekem adatott kegyelem által
mondom tehát közöttetek mindenkinek: ne gondolja magát többnek, mint amennyinek
gondolnia kell, hanem arra igyekezzék mindenki, hogy józanul gondolkozzék az
Istentől kapott hit mértéke szerint. Mert ahogyan egy testnek sok tagja van, de nem minden tagnak
ugyanaz a feladata, úgy sokan egy test vagyunk a Krisztusban, egyenként pedig egymásnak
tagjai. Mert a nekünk adatott kegyelem szerint különböző ajándékaink vannak,
eszerint szolgálunk is: ha prófétálás adatott, akkor a hit szabálya szerint
prófétáljunk, ha valamilyen más szolgálat adatott, akkor abban a szolgálatban
munkálkodjunk: a tanító a tanításban, a buzdító a buzdításban, az adakozó szerénységben, az
elöljáró igyekezettel, a könyörülő pedig jókedvvel.
Bármi történt is a múltban, Istennel lehetséges az
újrakezdés. Ehhez létfontosságú tudnunk, hogy kik vagyunk Krisztusban, és mi a
feladatunk, ugyanis, ha nincs biztos válaszunk, könnyen kibillenhetünk a
nehézségek idején.
Testünkben minden nagyobb egységnek kis alegységei vannak,
amelyek nélkül nem működhetne a szervezet. Ha a gyülekezetből hiányoznak
„szervek”, az idővel halálhoz vezet. A leépülés nem látszik azonnal:
megtörténhet, hogy a külső váz sértetlen, de belül már nincs élet.
Ez azonban elkerülhető, ha „a hit
szabályai” szerint végezzük a feladatainkat. Ezek józanul átgondolható elvek,
melyek minden szolgálati területen alkalmazhatók, és megtanítanak alázattal
végezni az Istentől kapott feladatunkat.
A próféta dolga a
hit általi bátorítás, melytől mindketten megerősödnek. A tanító, érezve az ige súlyát erősebb határokat húz. A vigasztaló feladata más: míg a tanító
szembesít az igazsággal, a vigasztaló a kegyelemmel szembesít. Nem vagy egyedül
– ez a vigasztalás üzenete. Az adakozónak
is fontos tudnia, hogy Isten országa más szabályok szerint működik, és amit
kaptunk, az nem a miénk. Az elöljáró
számára eleinte a tapasztalat hiánya, később a túl nagy rutin lehet veszély, de
az ige életkortól függetlenül igyekezetre szólítja fel. Amikor kevés a tanító igazságérzete,
és kevés, hogy a vigasztaló leül a bajba jutott mellé, a könyörülő jókedvvel mellé áll, és segítő kezet nyújt.
A gyülekezet az ideiglenesen a földön állomásozó isteni
hadtest. A küldetés végeztével Isten magához veszi a test tagjait – minket is?