A hét első napján, korán
reggel, amikor még sötét volt, a magdalai Mária odament a sírhoz, és látta,
hogy a kő el van véve a sírbolt elől. Elfutott tehát, elment Simon
Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és így szólt hozzájuk:
„Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették!” Elindult tehát Péter és a másik tanítvány, és elmentek a sírhoz. Együtt futott a kettő, de a másik tanítvány előrefutott, gyorsabban, mint
Péter, és elsőnek ért a sírhoz. Előrehajolt, és látta, hogy
ott fekszenek a lepedők, de mégsem ment be. Nyomában megérkezett Simon
Péter is, bement a sírba, és látta, hogy a leplek ott fekszenek, és hogy az a kendő, amely a fején volt, nem a lepleknél fekszik, hanem
külön összegöngyölítve, egy másik helyen. Akkor bement a másik tanítvány
is, aki elsőnek ért a sírhoz, és látott, és hitt. Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halottak
közül. A tanítványok ezután hazamentek.
Jn 20,1–10
Isten eredeti terve szerint nem volt elválasztó fal közte és
az ember között. Az ember a bűnt választotta, és ez elzárta őt Istentől. Ezen a
falon támadt rés Krisztus születésével. A saját belső világunkba is be akart
lépni, de mi bezártuk előtte az ajtót, mert meg akartuk tartani régi világunk
berendezkedését.
A halált Jézus előtt csak úgy ismertük, mint ami kizárólag
rosszat hoz. Senki nem gondolta, hogy van ennél nagyobb erő. Jézus küldetése a
halál legyőzése volt.
Az ajtón, amit a halál nyit meg, csak én mehetek át, és csak
a lelkemet vihetem magammal. Ezt az ajtót nem én nyitom és nem én zárom. Ha a
halál legyőzőjével, az Élet birtokosával találkozunk, akkor az ajtó megnyílik,
egyébként zárva marad. A jogosultságot nem a kapuban kapjuk, hanem amíg itt
vagyunk. Aki Krisztusé, annak ajándék a halál: leveszi rólunk, ami ideiglenes,
és bevisz az öröklétbe.
Jézus valós, élő személy. Arra hív, hogy kövessük őt, és így
a lényünk örökkévaló része kiszabaduljon a magunk alkotta korlátok közül.