Igazat mondok Krisztusban, nem hazudok,
lelkiismeretem tanúskodik mellettem a Szentlélek által, hogy nagy az én szomorúságom,
és szüntelen fájdalom gyötri a szívemet. Mert azt kívánom, hogy inkább én magam legyek átok alatt,
Krisztustól elszakítva, testvéreim, az én test szerinti rokonaim helyett; akik izráeliták, akiké a
fiúság és a dicsőség, a szövetségek és a törvényadás, az istentisztelet és az
ígéretek, akiké az ősatyák, és akik közül származik a Krisztus test szerint, aki
Isten mindenekfelett: áldott legyen mindörökké. Ámen.
Mit mondjunk tehát? Igazságtalan az Isten? Szó
sincs róla! Hiszen így szól Mózeshez: „Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok,
akinek irgalmazok.” Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő
Istené. Mert így szól az Írás a fáraóhoz: „Éppen arra rendeltelek, hogy
megmutassam rajtad hatalmamat, és hogy hirdessék nevemet az egész földön.” Ezért tehát akin akar,
megkönyörül, akit pedig akar, megkeményít. Azt mondod erre nekem: „Akkor miért hibáztat mégis? Hiszen ki
állhat ellene akaratának?” Ugyan ki vagy te, ember, hogy perbe szállsz az Istennel?
Mondhatja-e alkotójának az alkotás: „Miért formáltál engem ilyenre?” Nincs-e hatalma a fazekasnak
az agyagon, hogy ugyanabból az agyagból az egyik edényt díszessé, a másikat
pedig közönségessé formálja? Az Isten pedig nem haragját akarta-e megmutatni és hatalmát
megláttatni, és nem ezért hordozta-e türelemmel a harag eszközeit, amelyek
pusztulásra készültek? Vajon nem azért is, hogy megláttassa dicsőségének gazdagságát
az irgalom eszközein, amelyeket dicsőségre készített, amilyenekké minket is
elhívott, nemcsak a zsidók, hanem a pogányok közül is? Hóseás szerint is ezt mondja:
„Azt a népet, amely nem az én népem, hívom az én népemnek, és azt, amelyet nem
szeretek, szeretett népemnek,
Róma 9:1-5, 14-25
Az Ószövetségben az istenfiúságot az Isten választott
népéhez tartozás, a körülmetélkedés jelentette. Jézus Krisztus földre-jövetelével, saját
életén keresztül bemutatta az Atyát, és a hozzá vezető utat, így a kegyelem már
csak azoké, akik ezt az utat választják (etnikai hovatartozás nélkül).
Pál szomorúan kezdi levelét, hogy bár rokonai Isten népe
közül valók: „akik izráeliták, akiké a fiúság és
a dicsőség, a szövetségek és a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek"
(4.vers), mégsem Isten népe. „Mert nem tartoznak mind Izráelhez, akik
Izráeltől származnak” (6.vers). Hiszen
az újjászületett életet nem lehet megörökölni az ősatyáktól, a kegyelem átéléséhez személyes megtérés
kell.
„Mit
mondjunk tehát? Igazságtalan az Isten? Szó sincs róla! Hiszen így szól
Mózeshez: "Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek
irgalmazok."" (14-15.vers) Isten szuverén Isten. Bármit megtehet:
adhat, elvehet… Ami most még kérdéses számunkra, értelmezhetetlen, titok: a
mennyben majd nyilvánvaló lesz. Kegyelme miatt azonban bármikor fordulhatunk
hozzá kéréseinkkel, kérdéseinkkel, DE nem Ő a mi szolgálónk, hanem fordítva!
Isten kegyelme az is, ha olyan úton vezet, amelyen még nem
jártunk, amit még nem ismerünk. Előfordulhat, hogy még hívőként is úgy érezzük,
hogy elhagyott minket, és egyedül vagyunk. De ez csak egy érzés, a
tanulási folyamat része. Isten, ha látja az érett hitet, enged ilyen helyzetet,
hogy erősödjünk általa. Közeledik az idő, amikor már
nem lesz lehetőség tanulni. Akkor már TUDNI kell! Ha erre nem készülünk fel most, nem
fogunk tudni akkor és ott helyt állni. Tartsuk hát kegyelemnek azokat az
időket, amikor nehézségek, vagy akár lemondások árán ugyan, de tanulhatunk
Istentől, Istenről. Azon a napon, amikor szemtől szembe láthatjuk majd Őt,
megértjük, hogy semmi sem volt túl drága, amit egykor lemondásnak éreztünk.
SEMMI!