„A laodíceai gyülekezet
angyalának írd meg: ezt mondja az Ámen, a hű és igaz tanú, Isten teremtésének
kezdete:Tudok cselekedeteidről,
hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró!Így mivel langyos vagy, és sem
forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból.Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok,
meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire; de nem tudod, hogy te vagy a
nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen:tanácsolom neked, végy tőlem tűzben
izzított aranyat, hogy meggazdagodj, és fehér ruhát, hogy felöltözz, és ne lássék
szégyenletes mezítelenséged; és végy gyógyító írt, hogy bekend a szemed, és láss.Akit én szeretek, megfeddem és
megfenyítem: igyekezz tehát, és térj meg!Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek:
ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele
vacsorálok, ő pedig énvelem.Aki győz, annak megadom, hogy
velem együtt üljön az én trónusomon; mint ahogy én is győztem, és Atyámmal együtt
ülök az ő trónusán.Akinek van füle,
hallja meg, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek!” Jel 3,14-22
A Jelenések könyve elején hét gyülekezet számára írt rövid személyes
üzenetet találunk. Ezekben a levelekben az Úr értékelését olvashatjuk az adott
közösségekről, amelyek sorában a laodiceai a hetedik. Két kérdést tehetünk fel
mindegyik levél kapcsán:
-Mit üzen az adott gyülekezeti jelentés a mi
közösségünkre nézve?
-Mit üzen személyesen nekem?
A laodiceai gyülekezetről nem találunk dicséretet a
levélben, pedig a megelőző közösségek mind kaptak elismerő szavakat is. Rossz
szellemi állapotukat egy képpel mutatja be az Úr: (16) „mivel langyos vagy, és
sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból.” Ez a kép a helyi vízhelyzetre
utal. Mivel nem volt saját vízforrásuk, csatornákon jutott el hozzájuk a víz, ezért
langyossá vált, mire odaért. A hideg víz is elvesztette frissességét és a forró
is a gyógyhatását.
Az Úr szeretne hasznosnak látni minket, akik betöltjük a feladatunkat. Mindegy,
hogy milyen tálentumot kaptunk: felfrissítő vagy tápláló, gyógyító – ez mind jó,
de ha a világgal itatódunk át, a környezethez igazodunk, akkor nem leszünk
hasznosak, nem lesznek az Úr örömére a cselekedeteink.
A laodiceaiak fő baja, hogy nem látják magát a bajt. Magukkal
teljesen elégedett a gyülekezet, ahogyan a folytatásban olvassuk. Azt mondják,
hogy gazdagok, sőt büszkén mondják: meggazdagodtunk, nincs szükségünk semmire.
A magam erejéből vittem valamire.
És az Úr, a hű tanú eléjük tart egy igaz tükröt: vak vagy és
mezítelen, szánalmas, nyomorult és szegény. Ez az, amit a saját erődből
elértél. Mert igazi gazdagságot (tűzben izzított arany) és méltóságot (fehér
ruha) csak Tőle kaphatunk. Elsőként azonban a szemünknek kell megnyílnia
(gyógyító kenőcs), hogy meglássuk elveszett állapotunkat.
A langyosság tehát nem egy közepes lelki állapotot jelent,
hanem halott állapotot, amiből újjáteremtésre van szükségük: megtérésre. Ezért
zörget az Úr az ajtón, hiszen kívülre szorult, de eljött, hogy megmentse őket, ha
beengedik.
Meg kell vizsgálnunk, miben szólít meg az üzenet
gyülekezetileg és egyénileg. Vajon nem szorult-e ki a gyülekezetünk életében is
bizonyos területeken az Úr, ahol azt gondoljuk, jól elboldogulunk már egyedül.
És vajon nem szorult-e kívülre a személyes életünk bizonyos
területein?
Ha még sosem hívtuk be Őt a szívünkbe, akkor itt az alkalom,
ahogy a laodiceai gyülekezet számára szól a felhívás. De ha már beengedtük az
Úr Jézust az életünk bejárati ajtaján, akkor is lehetnek szobák, területek,
amelyeket megtartottunk a felügyeletünk alatt: pénzügyeink, vágyaink, időnk,
hétköznapi életünk.
„Íme…” – azt jelenti, lásd meg, vedd észre, hogy az Úr
szelíden kopogtat, és szeretne közösségben lenni velünk. Aki beengedi az Urat,
az meghívást kap Őhozzá a Mennybe. Velünk vacsorál és mi Ővele – miután belép,
már mi leszünk az Ő vendége. Ha beengedjük, áldások ajtaját nyitjuk meg. Ne
szalasszunk el egyetlen találkozást sem!